Legutolsó olvasmányélményem egy nagyon komoly érzelmi hullámvasút volt és bemerem vallani, hogy a könyv olvasása sokszor már már nyomasztó érzéseket keltett bennem. De ha valaki szeretné megismerni, hogy mi történt azokkal az emberekkel akiket Gulágra hurcoltak, akkor ez a könyv egy alapmű. A szerző életének szempontjából kiemelkedő állomás Nagykanizsa, meghatározó részét töltötte a városban.

A keserű ifjúság életének azt a kilenc évét meséli el, amit fogságban töltött a Szovjetunióban. Többek között túlélte a méltán rettegett szibériai telet és a kazahsztáni Ekibasztuzt is. Az ember szörnyülködve olvassa azokat a sorokat, amik arról szólnak, hogy nem elég nekünk a második világháború még utána meg kell küzdenünk a mérhetetlen gyűlölettel és igazságtalansággal. Rózsás János szinte még fiatal gyerekként esik hadifogságba és már egy fiatal megtört férfiként fog szabadulni börtönéből. Miközben a könyvet olvastam azon gondolkoztam, hogy úristen mennyi-mennyi megnyomorított élet, amik ha túl is élik ezeket a szörnyűségeket már sosem lesznek azok, akik egykoron voltak vagy lehettek volna. Ez az igazi tragédia.

Csak néhány érdekességet szeretnék kiemelni a könyvből. Rózsásnak rengeteg orosz fogolytársa volt, akik azért kerültek börtönbe, mert német hadifogságba estek. Tehát mivel nem haltak meg a hazáért hanem fogságba estek, ezért mikor a saját csapataik felszabadították őket, hazaárulás vádjával már mehettek is a szovjet börtönökbe.

Az író elénk tárja a lágerek mindennapi életét működését. Érdekes megfigyelése, hogy a köztörvényes bűnözők és a politikai foglyok között micsoda különbségek vannak. A köztörvényes bűnözők folyamatosan lopnak, gyilkolnak, balhéznak, a politikai foglyok pedig mindent megtesznek azért, hogy kerüljék a bajt, mégis a rendszer szemében a legveszedelmesebb a politikai elítélt. Furcsa világ ez.

Az éhezés, a fázás, a halál a mindennapi élet része ezekben a felfokozott években. Nincs bocsánat, nincs kegyelem, a fasisztáknak bűnhődnie kell, még ha nem is azok akkor is. Képzeljük el amikor derékig érő hóban mínusz 30 fokban kiküldenek minket egy őstajgába, hogy több méteres fákat döntsünk ki, felszerelés és megfelelő élelmezés nélkül, nulla szaktudással. Sajnálatos módon rengeteg elítélt száméra jelentette ez a végállomást.

És milyen ez a rendszer? Retteg mindentől. Erre is hozok egy példát a könyvből. Szibériában a halottakat alsóneműre kellett vetkőztetni majd megpróbálni elhantolni őket a jeges földben. De annyira rettegtek, a szökés lehetőségétől, hogy a halottak fejét egy csákánnyal be is kellett repeszteni, biztos ami biztos.

De jó volt olvasni, hogy ezek az emberek mennyire összekovácsolódtak, próbáltak túlélni a legszörnyűbb körülmények között is. Meg kell említeni még Szolzsenyicint is, aki komoly barátságba került Rózsás Jánossal. Szolzsenyicin, mint tudjuk megírta az Ivan Gyenyiszovics egy napját, amiben a Gulág szörnyűségeit írta le, ez később irodalmi Nobel-díjat ért neki. Természetesen ettől a rendszer teljesen kiborult és megkeresték Rózsást, hogy írjon egy anti-gulág regényt. Ez annyira jól sikerült, hogy még borzasztóbb és kegyetlenebb lett mint Szolzsenyicin visszaemlékezése. Nem árulok el nagy titkot, hogy nem is jelenhetett meg itthon csak jóval később a nyolcvanas évek végén.

Rózsás János keserű ifjúsága ellenére mindvégig egyenes ember maradt, ami lássuk be nem volt egyszerű feladat. Ha az emberek tisztában lennének azzal, hogy milyen szörnyűségeket követnek el egymással szemben akkor nem kellene újra és újra átélnünk ezeket a rémségeket. A Keserű ifjúság itt van előttünk intő példaként csak el kell olvasni és meg kell hallani az üzenetét.

Jó olvasást!