Nem is tudom hol kezdjem. A könyv olvasása közben sokszor megálltam és azt kérdeztem magamtól, hogy "miért olvasom ezt?, annyira borzasztó, megdöbbentő és fájdalmas." De nem tettem le, mert a kíváncsiságom, a tudás utáni vágyam erősebb volt. Arra jutottam, hogy ahhoz hogy megértsük a poklot le kell mászni a legmélyebb bugyrába és szembe kell nézni az emberiség szörnyű tetteivel. Olvasnunk és tanulnunk kell ezekről a szörnyűségekről, hogy átadhassuk másoknak, hogy nem akarunk többször ilyet látni.

A ruandai népirtás 1994-ben zajlott le Ruandában, ahol a hutuk és a tutszik két nagy törzs osztozott a földeken. Szomszédok, barátok, játékostársak igazából különösebb ismertetőjegyek nélkül simán összekeverhető volt a két etnikum. És egyszerű hétköznapi emberek egyik pillanatról a másikra mint a marhákat képesek voltak levágni szomszédaikat, barátaikat, szeretteiket.

Jean Hatzfeld nem kevesebbre vállalkozott, mint, hogy megírja a gyilkosok szemszögéből az eseményeket. Erre egy baráti társaságot választott ki magának, akik a börtönben töltötték a büntetésüket. Az ő visszaemlékezéseikből, válaszaikból áll össze ez a dokumentumgyűjtemény. Számomra már az is megrázó, hogy milyen szenvtelenül érzelmek nélkül tudják elmesélni, hogy mit is tettek. Sokuk tisztában sincs vele, hogy micsoda kegyetlen dolgokat hajtottak végre. Felfoghatatlan volt arról olvasni, hogy ezek a hívő emberek, akik minden vasárnap megjelentek a templomban együtt énekeltek és fohászkodtak Istenhez, majd a mészárlások kezdetén a templomba menekült embereket halomra gyilkolják. És mindenkor hol van Isten? Erre talán senki sem tudja a választ, még a gyilkosok sem, de bíznak abban, hogy egyszer bűnbocsánatot nyernek.

A legmegrázóbb rész számomra a helyi kórház megtámadása volt. Még a mészárlások kezdete előtt a túlélők beszámolói alapján megjelennek a "kék sapkások" és a külföldi papokat, nővéreket, orvosokat katonai teherautókra pakolják. Miközben az egyik nővér azért könyörög, hogy a ruandai nővéreket akikkel együtt dolgoztak őket is vigyék magukkal. A válasz pedig az, hogy jobb lesz nekik a sajátjaikkal. Tudták mi fog következni mégsem tettek semmit... A kórházat elpusztítják az itt dolgozókat elpusztítják az újszülötteket a földhöz csapkodják. Íme Isten képmása, amikor tombolni kezd benne a düh és a mérhetetlen butaság és kegyetlenség.

A könyv felkavaró és megrázó, de tökéletes képet ad arról mi is zajlott 1994-ben Ruandában és hogy ezt az elkövetők hogyan is élték meg. Megbánták? Vagy büszkék arra amit tettek? Egyáltalán felfogták mit tettek? Hol volt a világ ekkor? Megakadályozható lett volna mindez?  Vajon Isten itt van velünk még? Ezek a kérdések merültek fel bennem a könyv végére. És ezek a kérdések kísértenek még a könyv elolvasása után is.

Tanuljunk az emberiség hibáiból, butaságaiból, szörnyű tetteiből, hogy ha tükörbe nézünk akkor még egy ember képét lássuk és ne egy vadállatét.