Jelen könyvajánlóm bemutatóját egy kicsit távolról szeretném indítani. Mostanában egyre többször szaladok bele megrázó, borzasztó eseményekbe amelyeknek áldozatai gyermekek. Emberek, akik kiirtják a saját családjukat vagy egy újszülött gyermeket nejlonzacskóba zárva kidobnak... Nem is tudom folytatni ezt a kegyetlen felsorolást. Az kavarog a fejemben, hogy úristen, emberek akik képesek elpusztítani a saját vérüket, emberek akik nem különbek az állatoknál. Az élet ajándékát így semmibe venni és értelmetlenül elpusztítani ez felfoghatatlan tragédia.

Mindezt azért írtam ki magamból, mert a most bemutatott rövid regény is komoly témát taglal. Főszereplőnk Oszkár, kilencéves fiú, aki leukémiában szenved és már nincs sok ideje hátra. Ebben a nehéz időszakban csak egy igazi barátja lesz a kórházban, Rózsa mami, aki elkíséri élete utolsó szakaszán. Rózsa mami tanácsára Oszkár levelezésbe kezd Istennel. Érdemes figyelni, hogy egy végstádiumban lévő gyereknek milyen gondolatai vannak, mennyi élet van benne, mennyire megérdemelné, hogy több ideje legyen. Az Istennek szánt üzenetek az idő előrehaladtával egyre jobban rövidülnek.

A könyvből hadd osszam meg a kedvenc jelenetemet:

- Szerintem az emberek olyannak képzelik a kórházat, amilyen csak a mesében van. Úgy tesznek, mintha kórházba az emberek mind gyógyulni járnának. Pedig van, aki meghalni megy.

- Igazad van Oszkár. És szerintem az élettel kapcsolatban is tévedünk. Elfelejtjük, milyen törékeny és illanó. Úgy teszünk, mintha halhatatlanok volnánk.

Ez egy szívfacsaró történet az életről és a korai és nehezen megmagyarázható halálról. Az élet egy ajándék, egy új életet létrehozni csoda, felelőtlenül bánni vele bűn. Az emberi élet tényleg rövid, meg kell becsülni és vigyázni kell, hiszen tényleg nem vagyunk halhatatlanok. De talán így is van rendjén.

Jó olvasást!